Négy jó barát üldögél a kiskocsma kerthelyiségében, élvezik a tavaszi délután melengető napsugarait, kortyolgatják a sörüket és izgatottan várják Bojlert, akit régen nem láttak. Bojler régen az életük szerves része volt, majd mindennap találkoztak, de már vagy két éve elhúzott Angliába. Állítólag egy igazi angol pubban talált munkát.

Bojlert mackós termete és örök jó kedélye miatt mindenki szerette, és igencsak hiányzott a jelenléte nehéz pillanatokban. De a régi társaság nem esett szét: Cekker továbbra is mindenhol ott volt szélvész-gyors cangájával, Fater állandó jelenség volt régi mercijével, Oszkár a rövid életű filmes karrierjének vége óta egyre sikeresebb újságíró és blogger, Boxer pedig, hát Boxer olyan különleges egyéniség, hogy talán sosem fog megváltozni. Harcművész és szakács. És nő – de az csak titokban.

Volt hát nagy örömködés, hátlapogatás, amikor végül befutott a tékozló fiú, és elmesélte, mi minden történt vele abban a két évben, melyben egy árva sort nem írt haza. Lemenőben volt a nap, mire végére jutott a sok élménynek, és mindenki jókedvűen hallgatta, hiszen csupa klassz dolgot mesélt.

London egyik legmenőbb pubjában volt „pincemester” – a srácok cöccögve ízlelgették a szokatlan hangzású, de tekintélyt sugárzó szót – és valójában minden összejött neki.

· Ne haragudj, Bojler, de ha ennyire királyul elvoltál odakint, mégis mi a fenének jöttél haza? – kérdezte végül Boxer a rá jellemző keresetlen hangnemben.

· Hiányoztatok – válaszolta Bojler műszomorú arckifejezéssel. Egy percig mindenki csendben volt, talán egyesek meg is hatódtak, mielőtt kitört az ordító hahota. – Muhaha! Na, igyunk még egy sört.

Az egy sörből két sör lett, végül Bojler elcsitította a társaságot és figyelmet kért.

· A lényeget még nem mondtam el – hogy miért jöttem haza. De most elmondom. Két hónappal ezelőtt a pub ownerje, aki a pincemesterségre tanított, hívott, hogy kísérjem el vidékre üzemlátogatásra. Először nem értettem, de aztán megértettem. Elvitt abba a sörfőzdébe, ahonnan a legtöbb sört vettük – egy dél-angliai faluba. És ott megtaláltam az élet értelmét: sört kell főzni. Egészen csodálatos volt. Nem olyan gyár, mint nálunk, odakint minden zöld, bent tisztaság és acéltartályok. És malátaillat. És egy csomó jó fej, mosolygós munkás. Megtaláltam az otthonomat. Egy baj volt vele: majd 2000 kilométerre volt az otthonomtól. Ezért jöttem haza. Ekkorát mégse ingázhatok.

Boxer egyre figyelmesebben hallgatta Bojler értekezését a csodás angol sörökről, majd felvilágosította, hogy amíg odavolt itthon is elindult a sörforradalom, ráadásul ő maga is nevezett a házi sörfőzőversenyre, és nyert is egy aranyérmet. – Komolyan? – kérdezte Oszkár, – és milyen kategóriában? – Bajor búza, – válaszolta Boxer, mire elismerő fütty volt a válasz. – Az nem akármi, én még nem is ittam tisztességes házi búzát! – erre meg Boxer nézett nagyot: – Te Oszkár, te mióta iszol házi söröket? – Bocs, gyerekek, eddig nem mondtam, de indítok egy sörblogot, ahol mindenfélét megkóstolok és leírom a véleményemet, ezért hát elkezdtem megismerkedni a sörfajtákkal és folyamatosan próbálgatom a különböző söröket … – erre a vallomásra senki nem számított, köpni-nyelni nem tudtak, csak Cekker nyögte be halkan, de a hirtelen csendben mindenki számára jól hallhatóan – Valóságos sörművek, baszki…

Erre mindenki elröhögi magát, Bojler meg felpattan, mert megvilágosodása támadt: – Sörművek! Ez az! Ez lesz a neve a sörfőzdének! – kiáltja és felemeli a poharát. – Ez az! – kiáltja Oszkár, majd felpattan ő is és koccintásra emeli a poharát. Mindenki Faterre néz, aki szkeptikusan ráncolja a homlokát és félő, hogy mindjárt letöri a fiatalok lelkesedését. De Fater feláll, elmosolyodik, és annyit mond: – Sörművek! – Éljen éljen! – öt korsó lendül koccintásra, és a banda megalapítja a sörfőzdét, ami végre Magyarországon is elterjeszti a jó sört!